Szerdán nyílt meg a kedvenc kortárs magyar festőm, Nagy Gabriella kiállítása, mármint én nyitottam meg. Mivel a helyszín nem klasszikus galéria, hanem egy reklámügynökség - a Café Reklám - székháza volt, a kőkemény műelemzést alpári szexuális célzásokkal és magánéleti kiszivárogtatásokkal igyekeztem elegyíteni, ami a várakozásnak megfelelően egész jó hangulatot teremtett. Főleg, hogy a Férfi az Index fotóriportere, és ott irult-pirult tőlem 3 lépésre. Íme a szöveg, benne a 4 kiállított művel, utána pár remek kép a megnyitóról, a cafés Györgyfi Róbert jóvoltából. Szóval:
Én mindig is tudtam, hogy Nagy Gabriella a XXI. század Caspar David Friedrichje.
Jó, a folyamat igazából úgy zajlott, hogy 1999-ben megismerkedtem Gabó képeivel és rájöttem, hogy ez a női Csontváry valójában az új idősebb Markó Károly. Egy Delacroix, mínusz a figurák. Ne csodálkozzanak, a nagyszabású légköri jelenségek – különös tekintettel a sokmillió voltos elektromos kisülésekre – fura hatással vannak az emberre. Nagy Gabriella pedig a nagyszabású légköri jelenségek mestere. Kevés festőt láttam életemben, aki így tud bánni a térrel, és itt ne a Váli Dezső-féle pár négyzetméteres kis fing terekre tessék gondolni, Nagynál kilométerek tucatjaiban megy a játék, a távlat itt nem üres reklámszöveg, hanem repülőgéppel, de minimum siklóernyővel bejárható távolság. Miközben mások belenéznek a zsebükbe, és elájulnak a mélységtől. És erre képesek életműveket alapozni!
Gabó a legtöbbször ráadásul átlátszó vagy egyenesen láthatatlan anyagokból építkezik: sok-sok levegő, némi vízpára, liberális adag elektromos kisülés, oszt lehet szédelegni. És persze a színek, művészünk ugyanis a térszobrászkodás mellett a legnagyobb magyar kolorista a 120 év alatti korosztályból.
Ennyiből is kiderülhetett, hogy tőrőlmetszett metafizikus tájfestővel van dolgunk, aki az úgynevezett gondolati tartalmat, amibe jobb nem is belegondolni!, nem elméleti konstrukciók (borzalmas, kilencvenes évekbeli nevükön „konceptek”), hanem az érzékek - nem meglepő módon - érzéki marcangolása útján juttatja be a néző szervezetébe.
Mivel úgyis erotikusba kezd váltani a hangulat, ugorjunk embereset a Story magazin irányába. Most jönnek a botrányosan szaftos részletek!
Művésznőnk képein szinte sohasem tűntek föl figurák, mármint emberi alakok. A Nagy-univerzumban az atmoszféra zenélt, nem pedig valami figurálisan megfogott cigányprímás. Aztán 2009-ben történt valami. Emberi lények jelentek meg Gabriella képein. Például az ott látható, gyönyörű koponyájú, glóriába vont fiatalember, akinek olyan nagy és vaskos az objektívje, hogy, megmondom őszintén, engem evett a sárga irigység.
A drasztikus vizuális-tartalmi fordulat két síkon is értelmezhető. Egyfelől arra utal, hogy művészünk most már nem utasítja el a Friedriech-i szerepet, ezért formailag is beemeli képeibe a német mester univerzumának jellegzetes szereplőit, a táj spiritualitását lenyűgözve bámuló barátokat-szeretőket. A korszerű gumioptika természetesen 180 fokban is képes visszahajlani, így feltételezem, nem lövök túlságosan mellé azzal az értelmezéssel, hogy a festményeken megjelenő női alak maga az alkotó. A művész által ábrázolt művész zsebkamerájával rögzíti a mentális tájat, hogy később képet fessen belőle: a színmélység mellett most már a gondolati mag is elszédíti a nézőt.
A másik értelmezési sík a Story magazinos. Örök kérdés, hogy a befogadónak tudnia kell-e bármit is az alkotóról? Megfordítva a dolgot: elvárhatja-e a művész, hogy nézője készüljön belőle? A klasszikus modern képzőművészet válasza a második kérdésre: nem várhatja el, de a néző magára vessen, ha nem készül, mert akkor egy mukkot sem fog érteni. Nagy Gabriella túllép ezen a pávakakas-felfogáson, és minden előképzettség nélkül is pompásan érthető kiállítást tár most elénk.
De minek titkoljunk, hogy a festményeknek van egy, csak bennfentesek által ismert, személyes jelentésrétege, amit most azonnal ki is fogok fecsegni, hiszen egy megnyitó egyetlen értelme, ha hozzáadott értéket termel a művekhez képest, én pedig egyedül pletykálkodásban vagyok értékteremtő.
Nagy Gabriella – előre is elnézést a kifejezésért – élettársa (bár mit is mondhattam volna: ura? Embere? Párja? Gúnárja? Hapsija?) szóval a pasija az itt jelenlévő B. Szabolcs fotóművész, fotóriporter és amatőr pingpongjátékos. Ha innen nézzük a dolgot, a fényképezés aktusa teljesen új jelentésrétegekkel gazdagodik, a férfi gigantikus, rozmárpénisz-szerű, masszív munkaeszköze és az asszony filigrán kis kamerája új erőteret rajzolnak ki. A hagyomány és a modernség minden villámnál élesebben szikrázik föl a háttérbe tolt, enyhén defókuszált, hátradőlő Asszony és az éles kontúrral megrajzolt, afrikai bálványokat felidéző, zsákmányszerzéshez előregörbülő Férfi között. És ha tudnák, hogy ezt a csodálatos férfit szakmai körökben – és most sem viccelek – Shooting Starnak hívják, miközben Nagy Gabriella egyik emblematikus motvuma a hullócsillag!
Ez a kép a legmeghatóbb pasiábrázolás, amit életemben láttam, mindenkinek ilyen csodás házaséletet kívánok, és a kiállítást ezennel megnyitom.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
