Rettenetes hír ez.
Mármint hogy azt csiripelik a felpillantó küllők, hogy a Lovasi András Kossuth-díjat kap 15-én.
Rettenetes hír ez a magyar gimnazista lányok százezreinek, nemkülönben ugyanennyi későharmincas-koranegyvenes álfiatal férfinak, (például nekem), akik azt hitték, örök életükben nyomhatják ezt a szívdöglesztő Szomszéd Srác-figurát, hiszen itt van a Lovasi, aki szemüveges meg gyűrött a feje, és hivatalosan tudható, hogy öreg, oszt mégis érte sír az összes jó csaj.
De más dolog őrülten menő negyvenes álsrácnak lenni, és megint más ügy, ha egyszer csak bebalzsamozzák az embert, és fölrakják a polcra a kiszárított Zorán, a zsugorított Szörényi Levente és a formalinba áztatott Bródy Tini mellé.
Én amikor utoljára horgásztam Lovasival, annyira kikészítettük magunkat az első bedobás előtt, abszolúte anti-Kossuth-díjas módon, hogy az autó kipakolása közben véletlenül a mutatóujjába rántottunk egy nagy hármashorgot, amit az Országszerte Híres Érzékeny Trubadúr egy rozsdás fogóval tépett ki onnan magának egy mozdulattal. Ugye, hogy még minimum fickósnak minősíthető kaland volt?
Megmondom őszintén, el sem tudtam volna képzelni, hogy ez a tehetséges, fiatal pergetőhorgász, generációjának egyik süllős-balinos reménysége egyszerűen bezoránosodjon. Mi jöhet ezután? Pontyozás a Bartók vonósnégyes tagjaival? Afrikai harcsázás fizetős tavon Kocsis Zoltánnal? Sőt, ha véletlenül bejut az LMP, akkor hangulatos busázóderbik Áder Jánossal?
De őszintén szólva az izgat a legjobban az egészben, hogy hogyan cidáztat egy Kossuth-díjas a színpad mögött.
A hír - ami persze 15-éig nem száz százalékos, de, mint mondtam, a felpillantó küllők ezt csiripelték - annyira megrázott, hogy el is kezdtem írni egy novellát. Az elejével készültem el, címe még nincs, íme:
Amikor egy reggel Lovasi András nyugtalan álmából felébredt, Zoránná változva találta magát ágyában. Intellektuálisan meggörbült hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, zakóval-pulóverrel borított hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony, értelmiségi lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt.
"Mi történt velem?" - gondolta. Nem álmodott. Szobája, e szabályos, csak kissé szűk emberi szoba, békésen terült el a jól ismert négy fal között. Az asztalon kicsomagolt gimislánybugyi-gyűjtemény hevert szanaszét - Lovasi utazó frontember volt -, fölötte pedig ott lógott a kép, amelyet nemrég vágott ki egy képes folyóiratból, és foglalt csinos, aranyozott keretbe. Koncz Zsuzsát ábrázolta szőrmekalapban és EMERTON-díjjal - feszes tartásban ült, alsókarja egészen eltűnt a beszéd lapjai között, amit a Tisztelet Társasága tánctermének átadásán mondott el.
András tekintete ezután az ablakra vetődött, és a borongós időtől - hallani lehetett, amint esőcseppek koppannak a párkány bádoglapjára - egészen mélabússá vált. "Mi lenne, ha kicsit még aludnék, és elfelejteném ezt az egész őrültséget?" - gondolta, de ez megvalósíthatatlan volt, mert megszokta, hogy a jobb oldalán fekszik, jelenlegi állapotában azonban nem tudott oldalára fordulni, mert ebben megakadályozta a vastagabb keretes Zorán-szemüveg, és a homlokára nőtt jellegzetes redőrendszer. Bármekkora erővel lódította is magát a jobb oldalára, mindig visszagurult a hátára. Már vagy százszor megpróbálta, lehunyta a szemét, hogy ne kelljen rugdalózó lábait látnia, és csak akkor hagyta abba, amikor eddig soha nem tapasztalt, könnyű, tompa fájdalmat érzett az oldalában.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Az utolsó 100 komment: